Bíróságon
Nem akartam azzal kezdeni a bejegyzést, hogy fel vagyok mentve, de így is jó 
A végzés 2-3 hét múlva jön meg postán; addig felteszem az ügy eddig adatait, és következhet a második forduló; újabb 1 év…
Eljött a nagy nap reggele: idegeskedés, szívritmuszavar (most már az is van), 2 oldal szöveg kinyomtatása felkészülés címszó alatt, 4 db kép pendrive-ra színes nyomtatáshoz, plusz még 14 db kép, hogy ha ennyi netán nem lenne elegendő, akkor legyen még mit nézegetnie a bíróságnak a pendrive-ról. 11h30 magasságában tűzés a CopyCat-ba, a 4 kép 3 db A/4 fényes lapra kinyomtattat (270 Ft / lap), és onnan irány a Fő utca. Az időrendben a CopyCat volt a bizonytalansági tényező: mi van, ha sorba kell állni? De nem kellett, 5 perc sem volt az egész. A metró is járt, és jött, úgyhogy 12h30 után pár perccel már ott voltam a Fő utcai régi, vöröstéglás épületben, ami a másik átkosban emlékeim szerint katonai ügyészségként funkcionált, most pedig összevont funkciójú lett. Az idézést nem hoztam magammal, viszont felírtam hozzá minden adatot… Elvileg kellett volna hozni az idézést, de megvolt a portán is a napirend, és a leellenőrzése után megkaptam a kis aláíratandó cetlimet, és mehettem az emeletre az V.-ös tárgyalóhoz. Aztán Gabi is telefonált, hogy jön, és így ketten voltunk. Azt azóta sem tudtam eldönteni, hogy ha már valaki lélekben felkészült a saját védelmére, jobb-e, ha teljesen egyedül van, vagy jobb, ha van hallgatóság, és ha van, akkor kik legyenek azok? Az ismerősök, egy oldalon állók lelki támogatást jelentenek, de hogy ez mennyit nyom a latban, amikor nem ezen múlik a bírói ítélet… A fix pont az, hogy a szüleim ebből kizárva: ők kiválóan tudnak ártani, úgyhogy a jelenlétükhöz képest az egyedüllét egyértelműen jobb.
13h-kor bíró és jegyzőkönyvvezető be, szólítás, aztán iratismertetés, a jogaim ismertetése… SoDI videóiról már ismertem, hogy mire számíthatok, viszont azt, hogy az 1 órás, és meglehetősen monoton tárgyalás minden másodpercére tényleg oda tudjak figyelni – ehhez gyakorlat kell. Az iratismertetés nekem ismétlés volt, mert vagy én írtam, vagy megkaptam; az érdekes epizód a vád állításainak ismertetése volt, a tárgyalás vége felé, merthogy reagálni kell rá, és nem mindegy, hogy hogyan: ott nagyon oda kell figyelni. Egyetért, így volt? Majdnem így volt: elnézést, nem figyeltem, mit tetszett mondani? Most ítéltek halálra? Bocs, játsszuk le még egyszer. Azt nem lehet? Pech.
Szerencsére figyeltem: figyelni kell, és ha a vád kerül szóba, akkor nagyon.
Végül az ítélet kihirdetése következett: felmentés az ÁVH-sok vádjai alól.
Bár 99%-ig biztos voltam a felmentésben, de a maradék 1% mindvégig ott lebegett…
Rendben voltak a dolgok, de ezután sem lesz kedvenc tevékenységem a bíróságra járás, mégpedig azért nem, mert normálisan működő országban soha nem kerülnék bíróság elé, mert nem lenne rá ok; és én normálisan működő országban szeretnék élni.
Persze, minden ilyen per annak a kinyilvánítása, hogy az nem jól működő ország, és ilyen perekre szükség van, mert különben csak még rosszabbul működő lenne az ország – de ezt inkább csinálják azok, akiknek az ügyvédi pályához és a pereskedéshez affinitásuk van – ahogy Gandhinak is volt.
Cserébe, és a munkamegosztás jegyében, a vallás- és társadalmi rendszer-alapítást meghagyhatják nekem.
Betöltés ...